Döntő többségeket az mondja maradjak a blogolásnál. De miért? Érdekel titeket mi történik egy - valljuk be - vadidegennel, vagy ennyire úgy érzitek nincs tehetségem az újságíráshoz? Esetleg lenne egy, a köztudat számára világos, de előttem relytéjes alternatíva amit nem adtam meg a leehtőségek között? Ha így van akkor kérlek titeket osszátok meg velem az elképzeléseiteket :) Egyébként is érdekelne a véleményetek erről a dologról. Hozzászólás mindenki számára elérhető valamint oldalt: chat
Egyébként holnap lehet még szavazni :)

Egy időben hosszú, tartalmas, akár szöszenetnek is felfogható postjaim voltak, újabban meg semmi tartalom, pár hétköznap este leírt sor arról, hogy megint nem tudok írni, az állapotomból kifolyólag. Ilyen korszaka sok bloggernek van - mármint a tizenéves fajtából, félre ne értsetek, a G-Portalon mégegyetlen valódi bloggal sem találkoztam mind tematika nélküli, szinlelt önsajnálatú, egoista teremtmények "alkotása", akik ugyanazokat a dolgokat szajkozzák végeláthatatlan mennyiségben, rázúdítva azt olvasóikra, akik többsége hiszékeny, jómódú családból származó kiskamaszlányok. Ők azok, akiknek szenvedésük tárgya általában, a suli, a család, esetleg hogy belezúgtak egy náluk 1-2 évvel idősebb kamaszsrácba, és azt bizonygatják, hogy de-deee ő szeret engem, és ezt meg ezt azért csinálja mert (...) Jobb ha tőlem tudjátok, fogalmatok sincs arról mi az a szerelem. Szeretni, vágyni, érezni más dolog. Annó én is összekevertem a szenvedéllyel.
De itt még nincs vége. A következő, valamivel tűrhetőbb téma az önsajnálat, önmagunk keresése, általában ezeket olyan emberek irják, akik önmagúkat sanyarúsorsú - sanyarú sors? netalántán nem hiperszuper laptopodról blogolsz egy fizetős oldalra? - közutált művészlelkeknek állítják be. Nem érti őket senki, nincsenek igaz barátjaik, csak elvétve egy-egy hozzájuk hasonló a társadalom által kitaszított gyökér. (Már elnézést) A legtöbb ilyen-tipusú blog szerkesztője megfigylésem szerint skizofén, legalábbis kialakuló félben lévő. Még menthető temészetesen, de a társadalom kitaszittotjaival mindig van valami baj, erre persze igen fájdalmas ráébredni.
Aztán nem is tudom mik vannak még, de többször is gondoltam arra hogy lehengerlő esszét lehetne írni erről ez egész blog-világról. Vagy a drog-világról. Sajnos mind két témát már agyon koptatták.

Itt vagyok én - egosita lennék? Minden bizonnyal. A társadalom kitaszítottja? Semmiképp. Művész? Adtól még, hogy szeretsz írni, festeni, rajzolni, vagy fényképezni nem leszel művész legfelejebb olyan ember aki hasznos dologgal tölti a szabadidelyét (az is valami manapság). Önsajnáltató? Remélem nem keltem ezt a benyomást, főleg mivel nagyon ritkán engedem meg magamnak a valódi panaszkodást. Hát de akkor az emlitettek közül melyik kategoriába tartozom - hangzhat el a kérdés a fejedben, ami jogos. Elszídhatok mindent, és mindenkit szánalmas, kamuhősnek csak én vagyok a kívétel a skizofén beteg önjelölt-művésznő jelző alól? Ezt a fogalmat még nem is beszéltük át teljesen, de írnom kell valamiről később is. Tudjátok sokkal szívesebben cikkeznék, mint sem probáljak blogolni. Nem az én műfajom az okoskodásban sokkal jobb vagyok, ha még értelmetlen dolgokról hadobálok akkor is.

Ha valaki látványosan nem törödik velünk, akiért valósággal élünk halunk, átlagosan két dolgot tehetünk - beleőrülünk, válaszokat keresünk nem létező kérdésekre, mint például a ,,Mi lehet velem a baj?", ,,Talán félre értettem az egészet, és még sincs köztünk semmi?", vagy egyszerűen lesz*rja. Amikor a tudatalattink a második lehetőséget választja, akkor elkezdünk csúszni, leggyakrabban partyőrültekké válunk, így partydrogosokká, és szépen lassan a függőklistáján találjuk magunkat. Mi van, ha a kettőt véletlenül keverjük? Na ez az amit nem tudok. Épp most keresem rá a választ, de előbb végig kell járnom az utját, szurkoljatok, hogy ne sikerüljön, úgynis nem túl biztatok az előjelek.

Na hélló! Alkohol mámoros vigyor terül ez az arcomon, szűk pupilláimmal vizsgálom a környezetemet, és igenigen MESCALIN!!! Ha valaki nem tudja mi az írja be a googléba, de én elképzelni sem tudom, milyen lehet ennek a szernek a létezéséről nem tudni, esetleg nem tudomást venni, talán olyan lenne mint Steve Jacobs az LSD-je nélkül. Az ember aki kirugtak a saját cégétől, tragikus de szerintem nem különlegesebb annál, mintha kitagadnának valakit a családjából. De mindenféle csökevényes eszmefutatás nélkül arra gondoltam írok egy rendes postot végre, ahol hogy is mondjam talán a cselekedeteimre összpontosítok.
Végül arra jutottam hogy majd máskor

Utoljára nem tudom mikor éreztem így magamat, a hajamat tépkedem idegemben, folyik a nyál a számból, a padlón térdelek mindenem a könnyeimben ázik, és ordítok fájdalmamban, rosszabb mint bármilyen általam ismert kín. És még van pofájuk megkérdezni az embereknek, hogy én miért is fordulok kábítószerekhez. Miért vagy te állandóan betépve? Bár ezt általában csak az teszi fel nekem, akinek elmondom hogy ez a helyzet. Még csak a szemem sem pirosodik ki tőle mostmár, annyira hozzászoktam, nem tér el a viselkedésem a normálistól, csak érzem hogy valami köd lebeg a fejemben, ami eltompítja a valóságot körülöttem, kízárja saját sikomolyom hangját.
Ma találtam magamról egy kicsivel több mint két éves képet. Alapvetően nem vagyok egoista, de tátott szájjal bámultam az egykori önmagamat, aki finoman fogalmazva egyszerűen gyönyörű volt. Ma meg egy szakadt - jó nem, mert csinos vagyok a stílus mániámból kifolyólag - rövidhajú, karikás szemű, üveges tekintetű csödtömeg vagyok, akinek fizikai fájdalmat okoz az, ha akár csak egy órára is szembesülnie kell a valósággal. Ja, és nem nyomhatok többet negyven kilónál.

Köszönöm anya, hogy vagy nekem! :)